Készülődöm édesapámékhoz. Öt tesó, három gyerekem, két vőjelölt. Ma végre eljutottam odáig, hogy kilakkozzam kopott körmeimet. Természetesen eközben is folyamatosan járt az agyam. Mint egy atomerőmű, amit nem lehet leállítani - mondaná második férjem. Azt is mondta még, hogy az agyam, valami olyan dolgot termel, amit nem biztos, hogy kellene. Lehet.

A szerelemen gondolkoztam. A szerelemféltésen. Szerettem már életemben. Ahogy mindneki más, többször - vannak akik ezt tagadják. Pedig nem kellene. Az emberek nagy részének életét az tölti ki, hogy a boldogságot kutatja. Éveket adna az életéből, ha megtalálná azt az embert, aki személyre szabottan neki teremtetett. Úgy véli, akkor találja meg az örök boldogságot, ami soha nem apad el, ami megvédi őt minden bajtól, amitől - hogy úgy mondjam - örök életet kap, és megüdvözül. Én megkaptam ezt a boldogságot. Én is azt hittem, hogy örökké fog tartani. Örökké is fog tartani ez a szerelem, csak nem úgy, ahogy én gondoltam. Ő ott, a felhők felett, én itt - egyenlőre.

Volt más szerelmem is. Olyan, ami soha nem teljesült be. Más irányt vett a három év ismerkedés alatt. A valóságban soha nem láttunk egymást. Valami mégis összekötött. Ha arra gondoltam, hogy jó volna róla hallani, a telefonom pár percen belül jelzett, hogy sms-em van, vagy hívnak. Aznap, amikor meghalt István, abban az órában érkezett egy mail - több, mint egy év után -, hogy hiányzom. Persze az ember hajlamos arra, hogy felértékelje ezen véletleneket. Persze biztos van benne, hogy úgy mondjam, valami éteri. Mégis - mert azért adott a Jóisten észt - helyén kell kezelni ezeket a dolgokat. Nem szabad többet látni benne, mint ami valójában.

Voltam szerelmes életemben... talán túl sokszor. Mindig úgy éreztem, egyel többször, mint kellett volna. Csalódtam érzésekben, emberekben, szituációkban - sőt... még magamban is. Azt tudom, hogy szeretni csak tiszta szívvel érdemes. Teljes odaadással. Aztán az élet majd meghozza a bizonyosság válaszát, idővel. Türelem híján ez igen nehéz út.

Teljes szívvel, feltételek nélkül szeretni, és szeretve lenni, ez mindenki vágya. Minden szerelem más, nem összemérhető. Mint különböző kristályok egy titkos gyűjteményben. Néha elő kell venni, leporolni, emlékezni. De semmiképp nem szabad osztályozni, nagyságrendi, vagy értékbeni sorrendbe rakni. A jelenlegi szerelemmel pedig egyenesen őrültség összehasonlítani. Ezekkel az ostoba, kicsinyes tettekkel meggyalázzuk a szerelem tényét, és érdemtelenné válunk rá.

Vetették már a szememre, hogy sokat gyönyörködtem egy ilyen szívkristályban - a múlt szerelmében. Annak bűvöletében élek. Pedig nem. Amikor ránézek egy ilyen kristályra, az azért van, mert arra gondolok, és azt nézem benne, hogy képes voltam annyira szeretni, hogy a kristály tökéletesre sikeredett. Az addigi legtökéletesebbre. Ez erőt ad. Tudom ezáltal, hogy képes vagyok a legnagyszerűbb - éltető - érzésre, a szerelemre.

Arra gondolok, hogy hol a határa a szerelemnek... Hisz a múltbéliek lezárultak valami miatt - pont akkor, pont ott lett tökéletes az a kristály. Hol és mikor lesz az a pillanat, amikor egy ilyen szívkristály nem zárul le szerkezetileg, hanem él és odáig fejlődik, hogy szeretetet sugároz, hosszú évekig, a halálig. Hol és mikor lesz emlékekben, hűségben olyan gazdag, hogy láthatóvá válik tőle a jövő.

Ott a lehetőség... az, hogy lássam, érezzem, élvezzem azt, hogy mennyire vagyok képes szeretni... az, hogy lássa, érezze, élvezze valaki azt, hogy mennyire képes szeretni engem. Ez pedig csak olyan ember lehet, aki, amikor kinyitom a kristályos ládácskámat, velem együtt, fogva a kezem, örülni tud szerelmeimnek. Mert látja benne a lehetőséget, hogy ő is megtapasztalhatja azt, amit adni tudok.

Nem ördöngősség ez... csak az élet. Reszketni a múltbéli szerelmek miatt... félteni saját törékeny érzéseinket a múlttól... a legnagyobb botorság. Agyon nyomja, elsorvasztja a jelent. Ugyanez a helyzet a jövővel. Éltem meg olyan pillanatot, amikor minden egy pillanat alatt széthullott, apró, éles üvegdarabként lebegtek körülöttem az álló időben... és iszonyatos sebet ejtettek, amikor hozzám értek... Ezek az üvegdarabok voltak egyszerre a múlt emlékei és a jövő reményei. Nem szabad, és őrültség rettegni a jövőtől. Kíszámíthatatlan. A kiszámíthatatlan dolgokhoz pedig nem lehet - képtelenség, értelmetlenség - az életünket igazítani. A jelenhez kell az életünket igazítani. Ahhoz a szeretethez, amit épp akkor, ott megélünk. Ha a múltba, vagy a jövőbe tekintünk, nem éljük meg a jelent.

A jelen lesz nemsokára a múlt... Aki nem éli meg a jelent, annak nem lesz múltja... és akkor hogyan lesz jövője?