Most nem az idáig vezető útról fogok írni. A mai napról fogok.

Én, aki abszolút társasági ember vagyok és folyamatosan beszélek, alig beszéltem ma.
Fél éve tudom, hogy magányos vagyok, bármennyit is beszélek. Nem azért érzem a magányt, mert nincs kivel beszélnem. Azért, mert nincs kivel úgy beszélnem, hogy a kommunikációt ne csúfoljam meg. Hiányzik a nem verbális kommunikáció… az sokkal fontosabb.
Elfáradtam a keresésben, és azt hiszem, a zene, a zongora sokkal többet adhat bármilyen emberi hangzavarnál, bármilyen emberi lélekzajnál. Ki akarom zárni a világot, és annak ostoba zajait. Ki akarom zárni az emberi tényezőt. Alkotni akarok. Ezzel csak az a baj, hogy ha ezt megteszem, kemény munka lesz visszarázódni abba a létbe, ami – egyesek szerint – az életet jelenti.
Megteltem a világgal. Megteltem mások problémáival. Nyugalmat érzek, és vágyat arra, hogy magamért éljek. Mégis – egyenlőre – itt vagyok ég és föld között, lebegek, és siratom mindkettőt, és örülök mindkettőnek.

Azt hiszem, a zongora társaságot adhat, örömet és elmélyülést. Társam lehet, aki soha el nem hagy, meg nem csal. Úgy vélem, itt az ideje, hogy megnézzem a perselyt, amiben a zongorára valót gyűjtöm.
Ennek a perselynek története van. Édesanyám kapta egy kedves barátnőjétől. Ritkán gyűjtöttünk benne pénzt, inkább csak leporoltuk. Amikor hozzám került, húsz éve, beraktam a vitrinbe. Aztán egyszer, egy volt pasim földhöz vágta. Én összeragasztottam, sírva. Istvánnal kezdtünk benne zongorapénzt gyűjteni, alig pár száz forintnyit sikerült. Amikor Hannoverben volt, a napi pénzét megspórolta, és én a halála után megtaláltam. Bele dobtam a perselybe. Minden nap teszek hozzá pénzt. És volt még valaki, aki rakott bele. Attila, akivel tegnap és ma drámaian szakítottunk. Illetve ő velem. Mondjuk ez részletkérdés.

Négy évvel ezelőtt – haldokló második házasságom legvégén - írtam egy kívánság listát, amit aztán annak rendje és módja szerint piros szalaggal átkötöttem és elégettem. Varázslat volt a javából. A kívánság lista a következő volt: találjam meg az igaz szerelmet, kapjak tőle borulós csókot, szerelmeskedjünk rózsasziromban, és legyen lehetősége megadni nekem azt, ami után húsz éve vágyom… a zongorát. Mindezt anélkül, hogy bármikor kérnem - kimondanom - kelljen bármelyik kívánságomat. Csak találja ki… érezze, hogy mire van szükségem a boldogsághoz. Mert, ha ezt érzi és tudja, akkor ő az igazi, mert az ő lelke az enyém is, és az én lelkem az övé is.
Azt hiszem, ha meg lesz a zongora, három nevet biztosan bele fogok vésni. Az édesanyámét, aki lehetővé tette, hogy megtanuljam használni ezt a hangszert. Istvánét, aki tudta, hogy mivel tehet valóban boldoggá. És kénytelen leszek Attiláét is – ha elmúlik a haragom, hogy cserbenhagyott : )

Fatalista lettem egy ideje… hiszem, hogy vannak emberek, akik nyomot hagynak a lelkünkben. Egy-egy tettel, ami legyen akármilyen aprócska, mégis nagyon fontos nekünk. Mert a kellő pillanatban van mibe kapaszkodni… csak fel kell idézni azt a tettet, gesztust.
És most, hogy ezt egy blogban megírtam, szándékosan oltottam ki annak a lehetőségét, hogy a kívánságaimat megérezze valaki. Azaz, nem akarok tovább várni az igazira, arra, aki érzi a gondolataimat. Nincs szükségem fatalista kapcsolatra. Ha meg lesz a zongora, semmilyen férfi-nő kapcsolatra nem lesz szükségem. Mert mindent pótolni fog, mindent meg fog tudni nekem adni, amire szükségem van. A hűséget, a lelket, az örömöt, az elmélyülést, és a lehetőséget, arra, hogy soha többé ne érezzem magam magányosnak. Így jártatok fiúk. Kivettem a kezetekből az egyetlen fegyvert, amivel megfoghattátok volna a lelkem.
Sokszor lett volna lehetőségem megvenni a zongorát, de vártam. Elég volt a várakozásból.

Chopint akarok játszani, és Erik Satie-t. Most. Nem majd, valakinek. Most és magamnak. A saját örömömre.