Őrültek a kamaszok. Maguknak akarják a Napot, a Holdat, a Csillagokat... hisz a Föld már meg van. Birtokolják, szeretettel, gyűlölettel, ésszel, ösztönel. Az ő energiájuk tartja mozgásban a Földet. Bármit tesznek, érzelmeket váltanak ki, energiát, hatalmasat, észbontót.

Bebújtam lányom mellé, a takaró alá. A hideg lábamat hozzá nyomtam az övéhez. Megsímogattam a haját, ami szétterült teljes és hirtelen szőkeségével a párnán. Néztem őt. Mozgott a szája. Foszlányokat értettem csak a mondatokból. Hansúlyokat, érzéseket. Beszélt, beszélt, beszélt... mosolygott. Néztem pisze orrát, csacsogó, kicsi ívelt száját, amivel gyerekkorában is karattyolt napestig. Személyiség lett. Felnőtt. Mégis a gyereket láttam benne. Érzelmeket láttam az arcán, hasonlókat, mint gyerekkorában. Nem... ugyan azokat. Egy takaró alatt voltunk, egy család voltunk. A takarón kívül rekedt a rideg világ.

Tíz évvel ezelőtt aludtam utoljára, hosszú idő után édesanyámmal egy ágyban. Világfájdalom volt bennem. Összegömbölyödve sírtam, mint gyerekkoromban. Egymással szemben feküdtünk a takaró alatt. Kezével símogatta a homlokomat, míg álomba sírtam magam. Nem beszélt, csak nézett. Érzelmeket látott az arcomon... azokat, amiket gyerekkoromban. Ugyan azokat. Egy takaró alatt voltunk, egy család voltunk. A takarón kívül rekedt a rideg világ.

Húsz percet töltöttem el vendégségben lányom takarója alatt. Aztán elballagtunk a boltba, és chipszet, mexikói mártást, ketchupot vettünk. Családi szóhasználat szerint ,kurvultunk'... a chipsz és kóla tiltott dolog nálunk... ilyet csak a rossz emberek esznek-isznak... akik rosszat akarnak a világnak és maguknak... Jó volt kicsit rossznak lenni... jó volt kicsit ellentmondani elveinknek... illetve elveimnek, ami szerint gyerekeimet neveltem. Két gyerek voltunk... Hazafelé, az utcán hideg volt, minket mégis fűtött az összetartozás. Nem kellett gondolkozni a szavakon, nem kellett megfelelni, csak létezni. Filmet néztünk. Jó volt csendben maradni, és rágcsálni. Semmit tenni. Egymás közelsége újra indította család kollektív tudatát. Megéltük ezt a napot. Meg kellett élnünk ezt a napot. Túl sokáig voltunk egymástól távol.

Húsz évvel ezelőtt, meglátogattam édesanyámat. Egy éve nem láttuk egymást. Mosott. Ott álltam a fürdőszoba előtt egy virággal. Percekig néztük egymást. Fényes lett a szeme a sós létől, amit könnynek neveznek. Elindult a szoba felé. Kinyitotta nagymamám szekrényét, és benyúlt a ruhák alá. Egy hálós valamit vett elő... valami kórházi kötöző anyag volt, ami jól mutatott sálnak is... tudta, hogy a sál a gyengém... bármit a nyakam köré tekerek, amit lobogtathatok. A kezembe nyomta... belenézett a szemembe. Átöleltük egymást... sírtunk. Egymás közelsége újra indította család kollektív tudatát. Megéltük ezt a napot. Meg kellett élnünk ezt a napot. Túl sokáig voltunk egymástól távol.

Hiányzik az, hogy gyerek legyek. Hiányzik az, hogy anya legyek. Bárkinek a gyereke, bárkinek az anyja. Sok anyát akarok. Sok gyereket akarok. Mert  a világ ellen csak az anyai símogatás véd meg... és a közelség, és a takaró, ami kírekeszti a világot.

Elhagytam a gyerekeimet. A gyerekeim elhagytak engem. Valamikor másfél éve. A férfi a férjem lett. Azért, mert szívemben tartotta az anyaság lehetőségét, amit miatta vesztettem el. Hitte, hogy minden megadatik, csak akarni, tenni kell érte. És szeretni. Nem ígéret volt, hanem munka, sok munka, az amit a szavak mögé rakott. Házikó, kert, családi ebédek... hely, emberek, amik, akik még nincsenek az életemben. Álmom volt, de túl törékeny volt ahhoz, hogy megvalósuljon. Olyan törékeny, mint maga az ember. Mint a férfi, akinek egyik percben még dobogott a szíve, a másikban pedig már nem. Összetört egy test, és összetört egy földi lélek. Az enyém. Néha felnézek az égre, és látom a sebesség lehetőségét. Olyan sebességét, ami elvette tőlem őt, olyan sebességét, amire csak egy testen kívüli lélek képes, olyan sebességét, aminek szele messzerepítette tőlem az álmaimat.

Borért mentük. Kellett neki az normális, üzemszerű lét fenntartásához. Nyár este. Csillagokkal. A boldogság, az egymásban élés, az egylelkűség burkában ballagtunk haza. Mosolyogtunk. Mindig mosolyogtunk. Megállt. Letette a két üveget a járdaszegély szélére. Megfogta a két kezemet. Rám nézett. Meg akart győzni. Győzni akart. Természetét akarta legyőzni. Rabságát akarta legyőzni. Szabadságot akart az alkohol rabsága helyett.

Fussunk! - mondta - Olyan nagy kedvem van futni! - mosolyogta az a szemeimbe. Felkapta a két üveg bort, bal kezével szorította, jobb kezével pedig az én kezemet. Hittem, hogy az én kezemet erősebben. Megindult, erővel. Magával rántott mosolygós akarata. Belezuhantam az ő rendszerébe... bal, jobb, bal, jobb... egyre gyorsabban. Egyre nagyobb léptekkel. Repültem, ahogy a fekete, bokáig érő, csipkével díszített szoknyám. A mosoly nevetés lett. Fejem hátra hajtottam, élveztem, ahogy erejével megránt, és nagyobbat tudok lépni lábaimmal, mint valaha. Az esti és nyári szél szétnyílt előttem... előttünk. Elfogyott a járda, elfogyott az éj, elfogyott a világ. Csak mi voltunk. Mi voltunk a világ. Mi voltunk az éj. A boldog éj voltunk. A csillagok belezuhantak az arcunkba... csiklandoztak. Szívkacaj és boldogság voltunk. Lélek voltunk. Egymásban. A tökéletes pillanat. A pillanat, amikor megálltunk egymás mellett. Bal kezében a bort fogta, jobb kezében az én kezem. Hittem, hogy a kezemet erősebben.

A sebesség szabadsága vette el tőlem őt. A szabadság sebessége vette el az álmaimat... már szabad vagyok. Egy test, egy lélek. Dönthetek sorsomról. Egyedül.

Érzem, ahogy repül a fekete, bokáig érő csipkeszoknya... úszik a világ felett, mert én futok. Rohanok. A boldogságba. Mert úgy döntöttem. Egyik kezem szabad... a másikat fogja valaki, és húz. Az életbe. Vissza a gyerekeimhez, egy másik álomba, másik tervbe. Remélem hosszú lesz a járda, és erősen fogja a kezem, míg elérek a végéig, míg elfogy a világ. És remélem, együtt nevet majd velem... csak annyira, hogy átjárja az nyári, esti szél a tüdőm.

Mit jelent boldognak lenni? Egészséget? Szerelmet? Pénzt? Nekem többnyire a zenét. A lélek zenéjét. Nyakamba hulló hangokat, bizsergést az ujjbegyeimben, amivel képes vagyok arra, hogy hangot, ritmust csikarjak ki a létből... Ezek a kicsikart hangok, ütemek a lelket gyógyítják. Mások zenéje pedig manipulálják azt. Csak jól kell használni. A zene fogalma az, hogy amint elkezdődik, kiesünk a harmóniából, aztán mindig visszatalálunk hozzá. A jól szerkesztett zene olyan, mint a tökéletesen esztétikus szex... A jól szerkesztett zene, ami hozzád, csak hozzád szól olyan, mint a tökéletesen esztétikus szerelmeskedés... ez pedig az élet kezdete... biológiailag és érzelmileg is...

A boldogság a harmónia, mely mindig visszatalál hozzád. Megcsiklandozza a múlt jelen és jövő érzelmeit... az emlékeket és a lehetőségeket egyszerre veti a lábaid elé... és te csak mosolyogni tudsz, tökéletes harmóniával. Pár percig tart csak. Élvezd ki. Úgy, mint a tökéletes pillanatokat az életedben. Kösd össze agyadban a zenét és a tökéletes pillanatot - legyen az akár boldogító, akár végletesen drámai, akár mélységesen szomorú. Ha eme képesség birotkában vagy, bármikor elő tudod húzni a bűvészkalapból a pillanatot, amikor meghallod azt a bizonyos zenét.

Hallgasd a nyakadba hulló hangokat és érezd kedvesed símogatását az arcodon. A képek és érzetek életre kelnek, önálló életre. Érezni fogod az ölelést, ami befedi szemérmedet, látni fogod hajad, ami az extázis végén a tekinteted elé hullik. Hallani fogod a mély, nyugodt, tüdőt elöntő lélekzet hangját.

Hallgasd a nyakadba hulló hangokat, és érezni fogod édesanyád illatát. A képek és érzetek életre kelnek, és újra gyerek leszel, anyád egyetlen, imádott, óvott és féltett gyermeke. Lelked energiáival érezni fogod a biztonságot, az abból kinyúló, tétován kereső nyúlványaival rátapadhatsz a gyermek biztonságának érzetére, és életerőt, megingathatatlanságot, felhőtlen gyermekörömöt kaphatsz. Tudni fogod, hogy nem vagy egyedül. Soha nem is voltál és soha nem is leszel... mert ő mutatta meg neked, hol leled a harmóniát.

Hallgasd a nyakadba hulló hangokat, és hallani fogod gyereked kacagását. A képek és érzetek életre kelnek, és te újra öleled összes gyerekedet. A meg nem születetteket és az élőket. A testközelben tartózkodókat és a saját életüket élőket. Ők a te munkád. Ők a te munkád gyümölcsei. Ők a te családod. Látni fogod őket szülőként, és bár lehet, hogy nem fog tetszeni a fantáziád, mégis a te részeid. A te harmóniáid a jövőben.

A boldogság az élet. A boldogság az élet harmóniája. A boldogság az élet zenéjének a harmóniája. A boldogság te magad vagy.

Vác állíltólag, a vasútállomás bemondója szerint, a kultúra városa. Vác állítólag, az ott lakók szerint, a szelek városa. Vác, szerintem, csak épületek összessége. Sok épület van itt, amihez kötődöm. Érzelmekkel. Emberekhez nem nagyon. Siralmas, de ez van. Ma, gondolatban végig jártam a várost, számot vetve azzal, hogy ki vagyok én, és miért vonz ez a borzalom, ez a lelki sivárság. Kezdjük hát azzal a hellyel, ahol a legtöbb időt töltöttem: Petőfi utca 70.

Egy épület, melyet a Vácon raboskodók építettek. Éveken keresztül látta mindenki a magas építkezési kerítést, az őrbódét. Abban az időben mindenhová autostoppal jártam. Egyszer, ez előtt az építkezési paraván előtt suhant el az az autó, mely elvitt A pontból B-be. Az épületek színe kikandikált a szigor bástyája mögül. Mivel mindig is finnyás voltam a szinekkel kapcsolatban, kifakadtam a libafos színt látva: nem laknék itt, akkor sem, ha fizetnének érte. És lőn... első lakásom, melyet édesanyám vett nekem érdemtelenül ajándékba, csak azért, mert a lánya vagyok, ebben a háztömbben volt. Boldogságot adott... biztonságot adott falaival... családot adott. Harminckét négyzetméter gyönyör... Ültem az üres lakásban egyedül, a padlószőnyegen, hátam a falnak támasztottam, és csak néztem a beömlő fényt, ami a lábaim elé feküdt, mint egy rossz kurva, kelletve magát. Csábítva, a biztonságos otthon érzetét keltve. Sírtam. Talán mert éreztem, itt válok majd anyává, érzővé, gondolkodóvá, kiszolgáltatottá, emberré, felnőtté.

A váci Duna partja sokat adott. Meleg lelket és csókokat, céltalan sétákat és könnyeket, gyerek kacagást, haverokat, akikkel almabort ittunk és friss kenyeret majszoltunk. Tizenévesen minden könnyebb... akkor még nem látod az állandót... nem láttam a Dunát, a szemtanút... az elegáns hölgyet, aki elsimít mindent. A konfliktusokat, melyekből csak vesztesként jöhettem ki. A mosolyokat, melyek hamisak. Az emlékeket, melyek igazak... igazabbak, mint a mostani, valós életem. A víz olyan, mint a nő... életet ad, és elvesz, ha nem tiszteled természetét. Vajon minden hullám ki ér a partra? Vajon minden kamasz aki akkor ott itta velem az almabort, aki alapvetően önmaga egy lehetőség volt a boldogságra, partot ért? Vannak olyan emberek, akiknek nem való a Duna... azoknak nem való, akiknek nincs lelkük... akik az ördögtől valók...

A Dóm tér rózsái közel álltak hozzám mindig. Kiskorom óta ott vannak, és ott lesznek mindig... legalábbis így gondolom. Ezek a rózsák is az állandóságot jelentik nekem, mint a Duna... Ott van a felirat a Dóm homlokzatán, melyre csak felnézni lehet: IN HONOREM ASSUMTAE IN CAELUM VIRGINIS ET S. MICHAELIS ARCHANGELI... százszor olvastam el, vagy tán ezerszer. Mindig, amikor arra jártam. Rózsák és latin nyelv... szabadon szárnyaló szél, mely elől csak egy helyre tudsz elbújni. Isten házába.

Vasútállomás, peronok, vagonok. Vonatok, amik elhozták anyámat hozzám Pestről. Vonatok, amik elvittek engem és gyerekeimet anyámhoz Pestre. Tehervonatok, melyek kocsijainak számolásából versenyt csináltunk. Emberek, üres tekintettel, a semmibe bambulva. Nyári éjszakák, amikor jól esett várakozás közben az, hogy Vác a szelek városa...

Szél! Bizonyítottad, hogy tudsz jó is lenni! Kapj fel... engem, a gyerekeimet, a Dunát, és vigyél innen messze. Olyan helyre, ahol az emberek az állomáson egymásra néznek, ahol az emberek egymásba néznek... ahol nem csak az épületeknek van lelkük, hanem a benne lakóknak is...

Valamikor tavaly decemberben elindultam egy úton. Két tévút, néhány generált érzelmi körtánc, néhány - ahogy János mondaná - elmeszökkenés után, egy szédületes és lealázó buli, néhány lélekölő minőségű, kocsiban elnyálazott smár után már tudom, hogy mi az utam.

Hűvösvölgy, álmaimban, az idill helye. Tündérmesék valósága, valóságok tündérmeséje. Maga az élet, rengeteg fával, melyek kérgében ott volt, van, és lesz mindig anyám gyerekkora. Ott van az Ördög-árok, melynek vize az Örök-élet vizével egyenlő az emlékeimben. Ott van annak a hatalmas csodának a kicsi erdeje, melyről szebben meséltek nekem gyerekkoromban, mint bármilyen más meseírók bármely más meséjét. A hűvösvölgyi mese anyám szívéből jött. Személyes volt története, ezért személyes lett értéke, ami semmilyen drágakő értékével nem ért fel. Nem volt benne boszorkány, sárkány, abszolút rossz. Nem volt benne drámai feszültség és csúcspont. Maga a mese volt a katarzis, mert ismertem a szereplőket. Minden fontosat tudtam róluk. Azt, hogy ki szeretett pipadohányt rágcsálni, kinek mi volt a gúnyneve, ki kit utált vagy szeretett. Szó sem esett arról, hogy szegény volt-e vagy gazdag, milyen volt a háza, sem arról, hogy milyen magas volt. Bölcsen tette anyám, hogy csak a lényeget láttatta meg velem. Az ember viszonyát a másik emberhez. Más volt akkoriban az ember szó jelentése, és ezt megértettem gyerekként, azokból a mesékből.

Sosem laktam ott, mégis mindig az otthont jelentette. Kevésszer jártam ott, mégis minden zugát ismerem. Mintha megörököltem volna anyámtól az emlékeket, a mosolygós zugokat, a kedélyes titkokat. Talán még most is a fák között, és a Balázs vendéglő teraszán viháncolnak az egykor ott lakott emberek lelkei. A Hűvösvölgy az egyszerű emberek egyszerű életérzésének elegáns otthona. A lángosos zsírban tocsogó süleményei sem riasztottak vissza soha attól, hogy a legjobb helynek érezzem a világon. Talán azért, mert ott még nem sírtam, ott még sosem voltam bánatos, ott mindig nevetős biztonságban voltam. Amikor a Nagyrétre mentünk, az ösvény szélén, a gyermeki száj számára elviselhetetlenül fanyar somot szedtünk. Végre, bármilyen irányba, bármilyen hosszan elszaladhattunk biztonsággal. Haladva az ismerősbe, énekeltünk ,torkunkszakadtából', senkit nem zavarva. Ott, és és csakis ott, természetes volt a jókedv. Akik kísértek minket, újra megélték a biztonság csodáját, percről percre, méterről méterre. Felnőtteink felnőttségének árnya ott maradt a villamosmegállóban, mert nem kapott vízumot erre a helyre. Ki volt tiltva, kozmikusan, bölcsen, örökre.

Amikor Istvánnal az addiktológiára mentünk, a remény helye lett. Minden alkalommal valaki leemelte vállunkról az elmúlt húsz év őrületének batyuját. Tudjátok, azt a batyut, amit mindeki cipel és jobb esetben tapasztalatnak, rosszabb esetben saját keresztjének nevez. A lángos émelyítő zsírossága ugyan az maradt, és mint mindig, újból és röhögve megfogadtam, hogy soha többet nem eszem abból a szarból. A nap ugyanúgy sütött minden alkalommal, bele a szemembe, vakítóan. A nap sugara ott az élet reményét jelenti. Fáj tőle a szemed. Azt akarja Isten, hogy fájjon, mert ostoba módon eddig észre sem vetted a nyilvánvalót, hogy élni jó. Élni, nyitott szemmel, meglátva azt, ami fontos és számít.

Van ott egy gyermekvasút. Egyszer ültem rajta, valamikor nagyon régen. Nyári nap volt, sok felnőtt és sok gyerek várta a kánikulában a lehetőséget, hogy feljusson rá. Kellemetlen volt a tömeg, utáltam, hogy millió idegen emberrel kell megosztani az én nagy élményemet, a vonatocskán utazást. Hangosan kívántam el őket a francba. Olyan közönségesen hangosak voltak, hogy nem hallottam tőlük a kerekek kattogását. Nem éreztem a becsapódó szelet, mert azt felfogták testükkel. Viháncolva nevették el az én átszellemült örömömet. Mindent ihletetten akartam megélni, főleg az olyan dolgokat, amikre csak ritkán adódott lehetőségem. Vádoltam őket azzal, hogy, nem tudják élvezni a kicsi vonat kötött pályás keringőjét a kicsi erdőben.

Sosem tudtam ,köpőcsövezni'. Hűvösvölgy tanított meg rá, most, felnőttként. Az első nyálas papírgalacsin becsapódási pontja egy étterem kerthelyiségében, egy idősebb, magányos hölgy tarkóján volt. A második a lányom arcán. Vihogtunk. Szégyentelen voltam, és pimasz. Rosszcsont és gyerek. Becsaltam gyerekeimet a csodák erdejébe, láttattam valamit ragyogásából, egy töredéket, egy apró morzsácskát, mely kicsinysége ellenére mégis olyan fényes szikrákat hányt, ami meggörbítette a teret, és lehetővé tette az időutazást.

Anyám meghalt. István meghalt. Én élek. Most újra szembejött velem Hűvösvölgy. A gyermekvasúttal, a gyerekeimmel, akik hirtelen kettővel többek lettek, a reménnyel, a múlttal és a jövővel. Valaki belelátott a lelkembe, olyan mélyre, ahová még én sem láttam soha. Ezúttal valaki egy apró részemet jobban ismerte, mint én magam. Nagyon ritka ez a jelenség. Ehhez a valakihez ezen a héten hozzákötöm az életem. Újabb csodás emlék születik Hűvösvölgyben. Ott lesz anyám és az ő feledhetetlen mosolya a fák kérgében, míg a gyermek vasút elvisz a boldogságba, és az ujjamra kerül a gyűrű. Ott lesz István élni akarásának összes apró, Hűvösvölgyben ragadt foszlánya, mutatva nekem az utat, hogy biztonságban elérjek a nyugalmas és valódian megélt életbe. Mi élők, a kisvasút egyik vagonjában leszünk, és méterről méterre, a vasúti kerekek kattogásainak ütemére együtt fogunk nevetni, lélekkel fogunk örülni a boldogságnak, amit ez az élet nyújthat számunkra.

Sötét, nehéz út vezet Hűvösvölgy kapujáig, odáig, ahol a villamosmegállóban hagyjuk felnőtt létünket, ahol leemelik hátunkról azt a bizonyos batyut. Mindenkinek van ilyen útja, én leírtam az enyémet. Ahogy nekem is leírta az a bizonyos valaki - H.G -, 2013. február 3.-án éjjel, Dunakeszi és Vác között, sokkal szebben, sokkal egyszerűbben:

,,Nem tudok a kéz nélkül élni,

Amely Göncölöket rajzol rám,

Nem tudok a száj nélkül élni,

Amely szóval, csókkal felemel,

Nem tudok a tekintet nélkül élni,

Amelyben látom mindazt,

Ami valaha volt s lehet."

Van az a hatalmas fájdalom, amikor képtelen vagy egyéb megoldásokon gondolkozni. Csak egyet lépni van erőd, mechanikusan, tudattalanul. Előre. Mert elveszi a józan eszedet a fájdalom. Nem komplikálsz túl semmit, mert gondolataid bugyra üres.

Van az a hatalmas boldogság, amikor képtelen vagy egyéb megoldásokon gondolkozni. Csak egyet lépni van erőd, mechanikusan, tudattalanul. Előre. Mert elveszi a józan eszedet a boldogság. Nem komplikálsz túl semmit, mert gondolataid bugyra üres.

A gondolat egyszerre áldás, és átok. Áldás, ha előrébb visz, átok, ha fogva tart. Ember! Legyél okos, és tudd, mikor kell a gondolathoz ragaszkodni.

Fogva tartott a jegygyűrű. Aztán egyik reggel nem volt az ujjamon. Eltűnt a dimenziók között. Úgy tűnik, örökre. Higgadtan vettem tudomásul. Hiányzott, nem tudtam játszani vele, nem tudtam pörgetni az ujjamon. A tartás, amit adott, ott maradt velem, rajtam. Óvott és védett. De a tárgy maga, hiányzott.

Fogva tartott a vászon, a kék esküvői ruha. Nyár óta nem volt rajtam. Mezítláb keringtem monotonon a kertben, a lábat gyötrő szúrós kavicsokon. A ruha alja, a len csipke, csiklandozta a lábszáramat. Bennem tartotta a gyász fájdalmát, hiszen annyira, nagyon, világot pusztítóan fájt, hogy a bőröm nem szabhatott neki határt. A szeretet kék színe, lágy kerítés mögött tartotta az önérzetes, szilaj, bántóan darabos és durva, üvegroppantóan sikító érzést. A kék ruha védte a világot ettől a borzalomtól, védte a világot az armageddontól. Bebugyoláltam a fájdalmat a ruhába, mint egy kisbabát. Hibernáltam a jövő lehetőségét, mert nem tudtam milyen veszélyek rejlenek ebben az energiabombában. Akkor tettem ezt meg, amikor rájöttem, hogy, még van annyi hatalmam felette, hogy kordában tartsam. Elraktam egy bőrönd rejtekébe, mint a mindenható Dzsinnt a palackba. Azért, hogy, ha egyszer, jó okkal, pusztítani támad kedvem, célzottan tudjam elengedni ezt a hatalmas erőt. Akkor majd felveszem a kék ruhát, és kegyetlen, hűvös és kimért, hatalmas és igazságos erővel osztom szét az emberek között, mindenkinek a maga érdeme szerint. Nem azért, mert azt hiszem magamról, hogy isten vagyok, hanem azért, mert ez az erő isteni eredetű.

Fogva tartott a tekintet. Az, ami a lelkemet kutatta 11 hónapon keresztül. Ami mohón tanult engem, milliméterről milliméterre, semmit ki nem hagyva. Azért, hogy tökéletes életteret tudjon nekem teremteni. Jövőt, boldogságot. Olyan óvatosan tartott ez a tekintet engem a levegőben puhát lebegtetve, mint egy nagyon törékeny porcelánbabát, ami a legkisebb érintésre is végérvényesen, javíthatatlanul elporlad. Kincs voltam, a tekintet egyetlen kincse. Titkon és őrülten reszketett, hogy semmivé válok. Napjait úgy élte, hogy ezt a kincset látta csak, és holtig tartó hű ígéretét betartotta, miszerint nem fog látni soha mást, csak engem.

Fogva tartott a hang, ami a fülemben cseng, még most is. A lágy és szigorú szeretet hangja. A két szemem között feltapad a bőrömre, lassan elterült, befedte az arcom, lelazította annak minden izmát, mely bántásra képes. A nyúlványai a füleim mögé kúsztak, és ott megkapaszkodtak. Hozzám nőtt fátyolként a lágy, a magamtól szelíden óvó homogén hang. Eltakarta a szám, és nem engedett többé szabad utat arra, hogy bántsak másokat szavakkal, hanggal.

Fogva tartott az áldozat, amit értem hozott. Létét rendelte alám. Értelme lettem az életének. Csak én lettem értelme az életének. Az élete definíciója lettem. A rendje. Az egyetlen tápláléka. Az egyetlen veszélye, mert megsemmisülésem esetén ő is megsemmisült volna. Nem éreztem ezt a hatalmas felelősséget. Csak lebegtem az önzésben, és szívtam magamba az éltető szeretetet. Ettől éltem. Habzsoltam, mint az éhező a kenyeret. Táplált. Miközben a világ haladt és élt tovább. Nélkülünk.

Nem akarok többé porcelánbaba lenni, de a félmegoldások sem érdekelnek. Fogva tartott a gondolat, de ma nem akarok gondolkozni tovább. Ma új gyűrűt akarok.

Ma új gyűrű kerül az ujjamra.

Porcelán babának lenni annyit tesz, hogy valakinek elveszem, beszipkázom az életét, a gondolatait, az érzéseit, cselekedeteit, szabad akaratát. És a gondolatait. Ennyire szeretni bűn. De még nagyobb bűn ebben a szeretetben önzően megfürdeni nap, mint nap. Még akkor is, ha ugyanekkora szeretetet adsz cserébe.

Ma új gyűrű kerül az ujjamra. A régit soha nem feledve.

A gondolat egyszerre áldás, és átok. Áldás, ha előrébb visz, átok, ha fogva tart. Ember! Legyél okos, és tudd, mikor kell a gondolathoz ragaszkodni.

Furcsa teremtmények a kislányok. Csüggnek apjukon. Szerelmesek belé. Ez a szerelem egész életen át kíséri őket. Van kire felnézni, van kihez viszonyítani, van kitől tanulni, van kit tisztelni. Boldog lehet az a férj, akinek felesége egykor szerelmes volt az apjába… mert immáron magáénak tudhatja azt a tiszteletet, amit egykor a gyereklány, édesapja iránt érzett.

Nem tudom, hogy nagy általánosságban szerencsés, vagy szerencsétlen-e az a lány, nő, aki elmondhatja magáról, hogy több olyan ember is él, élt a földön, akit akkor, vagy a múlt emlékei és tapasztalat hatására a jelenben apának szólíthat, apaként tisztelhet.

Azt tudom, hogy én szerencsésnek érzem magam. Volt két ,hasznos’-apám, és van egy édesapám. Gyűlölöm a mostoha szót…

Három különböző ember, három különböző világ, három különböző élet, mégis egyetlen cél. Az, hogy én ember legyek. Boldog, a világgal kibékült, és azt elfogadó ember. Ezáltal több mint más ember lánya.

Amikor kiskamasz voltam, megkérdeztem édesapámtól, hogy ő e az igazi apám. Mármint genetikailag. A kérdés ostoba volt, okom pedig nem volt arra, hogy feltegyem. Magamat kerestem csak.

Azt mondta, hogy az apaság nem azon a pár csepp fehérjén múlik. Nem volt több kérdésem.

Édesapámat szólítottam csak apunak, soha, senki mást. Mégis azt kell, hogy mondjam, három apa figyelt rám életem három, különböző szakaszában. Kiérdemelték a tiszteletet, az apa megnevezést. Munkájukkal, szeretetükkel, tanításukkal. Karizmatikus emberek voltak. Olyanok, akire ösztönösen figyelsz. Lehet őket gyűlölni, és lehet őket imádni, de nem lehet őket figyelmen kívül hagyni. Figyelmüket élvezhettem, élvezem minden pillanatban, míg volt, van rá lehetőség.

Édesapám megtanított arra, hogy szeressem a világ színeit, formáit, és vesszek el ebben a legapróbb részletekig, mert az ember csak úgy élhet, ha táplálkozik a világból, ha az apró részletekbe kapaszkodik. Megemészti azt, és tanul tőle, belőle. Általa ismertem meg a Dunát, annak minden rezdülését. Általa ismertem meg a kavicsokat, és azt, hogy – bár élettelenek - a kavicsok nem csak nagyon szép, hanem nagyon hasznos dolgok is lehetnek az életben, ha lelket adunk nekik. Általa ismertem meg a szavakat, a szavak fűzését. Remekül forgatja őket. Humorral, ízzel, logikával – édesanyám (és mindenki) csodálatára, aki egyszer azt mondta nekem, hogy ugyanolyan élvezettel tekerem a szavakat, mondatokat, ahogy édesapám. A világ ,anyagismeretét’ is édesapám tanította. Megmutatta, miként és mivel ízleljem a színeket, a formákat, az elemeket… a természetet. Megtanította, hogyan tudom elképzelni, elhelyezni magam a világmindenség csodájában úgy, hogy magamra is csodaként tekinthessek majd. Lehetőségként. Tevékeny és hasznos emberként.

Megmutatta hogyan és hol kell kapaszkodni az életbe vész esetén. A ceruza és papír segítségével, a zene segítségével, festmények segítségével, az Iliász segítségével, melyet kisgyerekként olvasott nekem, és melyet határtalanul untam akkor. Közel, s távol nem volt olyan öt éves gyerek, akinek az édesapja esti mese gyanánt eme rémséges történetet olvasta. Közel, s távol nem volt olyan gyerek, akinek édesapja Beatles számokat gitározott, énekelt és tanított. Közel, s távol nem volt olyan gyerek, aki édesapjával a Duna ezerszínű kavicsából hatalmas mozaikot rakott ki az éjszaka közepén, nagy műgonddal.

Lepkét fogtunk, naplementét néztünk szótlanul – ami valljuk be, egy gyereklánynak csak igen nagy önuralommal sikerülhet - sétáltunk, sokat, nagyon sokat. Szaratov hűtőszekrényt hoztunk haza nyikorgó, kétkerekű kiskocsiban tolva, a kettes út szélén, tíz kilométer hosszan. Betonoztunk, amibe belenyomtam a talpam, és tetőt javítottunk.

Megtanított biciklizi, tollasozni, dugós puskával lőni, görkorizni, mikroszkópot használni és metszetet készíteni, egyszerű fakockából gyönyörű és mesés várat építeni. Labdát elkapni, sérves mozgáskoordinációm miatt. Megtanított a forró homok érintését élvezni a talpamon, és nem fájlalni azt. Megtanított élvezni a trágya szagát. Megtanította, hogy a szellő a legjobb simogató-pajtás ha el vagyok kenődve, hogy az esőcsepp az életet, az éltető vizet hozza a földre. Élni, megélni tanított. Élni a világban örök gyerekként, boldogan.

Megtanított vitázni. Amikor anya lettem, és látogatóba mentünk hozzá unokáival, a beszélgetés éltető vitává nőtte ki magát. Egy idő után azt vettem észre, hogy a testvéreim és gyerekeim körénk gyűltek, és önfeledten, némán figyelték a szóáradatot, az érveket és ellenérveket, azt, hogy hogyan foglalkoztatjuk, szórakoztatjuk és fárasztjuk ki egymást ebben a verbális táncban. Olyan volt ez, mintha kamaraszínházi előadáson vettek volna részt, családilag.

Első hasznos apám, olyan ember volt, aki éltében és holtában is fájdalmat okozott az őt szeretőknek. Mégis, mindenki szerette... vagy szeretni vélte. Szépfiú volt, örök agglegény, jó illattal, eleganciával, sármmal, hideg racionalitással, és a lelki sivárság palástjával, melyet arra használt, hogy szeretethiányát kellőképp elfedje. Elárulta szíve titkát az, hogy imádta az operákat, legjobban a három tenort.

Mindent, ami pénzen megvehető, megkaptam tőle. Nem akart szeretet vásárolni, csak sajátját akarta leplezni. Talán úgy és akkor történt apasága, amikor rádöbbent, hogy annyira életképtelen vagyok nagy elkényeztetettségemben, hogy folyamatosan magyarázni kell nekem. Az ezzel eltöltött idő pedig magával hozta a kötődést és felelősséget. A saját csapdájába esett. Fricskázni, alázni akart azzal, hogy az orrom alá dörgölte racionális élettapasztalatait, de ez idő alatt megszeretett. Új apát szereztem, akinek csak egyszer mondtam azt, hogy apa. A halálos ágya mellett, felnőtt koromban. Talán előbb kellett volna… talán akkor elereszti félelmeit és szabad utat enged az esszenciális szeretetnek. Eszméletlen volt három napja. Én halkan és sírva, a kezét szorítva csak annyit mondtam: Tudd, hogy jó apa voltál. Megszorította a kezem egy pillanatra. Ez volt talán az első valódi, szeretetet őszintén megélő pillanata... és az utolsó is.

Milliószor utaztam sárga Ford Escort-jában, Rigóban. Nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy egy ilyen feltűnő kocsiban utazhatok. Imádtam játszani az eszem abban a Fordban. Gyerek lehettem háza kertjében, betegre ehettem magam a cseresznyefáiról, összefirkálhattam az aszfaltot és a falat krétával. Órákat táncolhattam hatalmas, egybenyíló szobáiban, a zenét bömböltetve, vinnyogva énekelve.

Megtanultam tőle, hogy az öntöttvas radiátor, szenes vasaló, kézi gyalu és hasonló régi, divatjamúlt dolgok szépek és hasznosak. Megtanultam tőle, hogy felnőtt korban is kell iskolába járni, tanulni, sőt. Jól tanulni, mert azt csak úgy érdemes. Elhivatottan. Létének példájával megmutatta, hogy nem szabad soha feladni céljainkat, nincsenek örök kudarcok, csak akarat van. Ha pedig akarat van, minden van. Megtanított ping pongozni a kórházi alagsorban, ahol órákat játszottunk, amikor ügyeletes volt. Emlékszem, amikor eltörtem elefántcsontból faragott oroszlánját. Véletlenül törtem le a farkát a kicsi szobornak. Visszafogta dühét, bár láttam rajta, hogy ez volt tűrőképességének végső határa. Nem bántott sem szóval, sem tekintettel, csak éreztem.

Megtanultam tőle, hogyan legyek fölényes és lekezelő. Hogyan élvezzem az életet bűntudat nélkül, másokat figyelmen kívül hagyva. Hogyan legyek a semmivel a hátam mögött győztes. Azt tanultam tőle, hogyan nyerhetek meg minden csatát, csupán csak a szavaimmal, mimikámmal, a szívemet kizárva.

Megtanultam tőle, hogy az ember mennyire törékeny. Testben is, és lélekben is. Azt, hogy az ember halandó. És azt is, hogy sokat kell küzdeni a megváltó halálért. Megtanultam, hogy az élet mély, húsba és lélekbe vágott kegyetlen sérüléseit hogyan rejtsem el tökéletesen mások elől. Megmutatta, milyen mocskos tud lenni az ember, testben és lélekben. Megtanított a civilizációra. Elmagyarázta. Éreztette. Úgy, hogy sohasem fájt. Tettei és szavai alatt ott volt a jól elrejtett védőháló, amibe bátran belepottyanhattam bármikor.

Második hasznos apámat harminc éves koromban ismertem meg. Sosem nevetem őt apámnak. Most teszem ezt meg, megkésve. Magas, inas, mosolygós ember volt. Olyan érzelmekkel, melyeket nem csak érzett, hanem az eredetüket is ismerte. A világ minden olyan dolga érdekelte, ami logikus és magyarázható. Legnagyobb erénye a tolerancia volt. Sokáig azt hittem, hogy ismerem ennek a szónak a jelentését, és gyakorlom is. Ő, létével rádöbbentett, hogy a közelében sem vagyok az elfogadásnak, megértésnek. Toleránsnak, elfogadónak, megértőnek lenni nem csak annyit jelent, hogy behunyom a szemem, és közhelyeket mormolgatok, hogy minden ember más… toleránsnak, elfogadónak, megértőnek lenni annyit tesz, hogy emberi előjogként megadjuk a másik embernek a bizalmat, feltételek és kérdezősködés nélkül segítjük őt útján. Megadjuk neki a lehetőséget arra, hogy, ha szükségét érzi, elmondja tettei miértjét. Ha pedig mégsem teszi, nem tolakodunk bele életébe kérdéseinkkel, kíváncsiságunkkal.

Megtanultam tőle, hogy az emberi sorsok felől egy isteni hatalom dönt. Teljesen mindegy, hogy ez a hatalom felemeli vagy eltiporja az embert, mert mindkét sorsnak Istentől eredő indoka van, amit mi nem bírálhatunk felül kérdéseinkkel, kétkedésünkkel. Emberként csak annyit tehetünk, hogy mosolyogunk és segítünk, ha kell… de akkor teljes szívvel. Hallgatunk, meghallgatunk, értelmezünk, gondolkozunk, cselekszünk.

Sokszor beszélgettünk fizikáról, rendszerekről, melyek a világot működtetik. Tudományos értekezés volt ez a konyhában állva, konyhanyelven, mely alkalmakra szomjaztam.

Mély szeretetet tanultam tőle, és betyár becsületet. A szeretetet a szülőföldem iránt… szavai néha égettek. Azt a fajta hazaszeretetet, amit nem lehet magyarázni, csak érezni. De azt szükséges. Azt tanultam, hogy érezni csak őszintén érdemes, főleg, ha fontos dologról van szó. Megbocsátó ember volt, de volt, amit ő is bűnként kezelt. Megtanította, melyek azok a bűnök, amiket nem szabad megbocsátani. Elárulom a titkot. Azokat a bűnöket nem szabad megbocsátani, amik Isten fő műve ellen, az ember, emberiség ellen valók.

Megtanultam tőle gyászolni, és megtanultam tőle méltósággal meghalni… hasznos tudás annak tükrében, hogy életünkben ez az egy dolog biztos, mégis erről tudunk a legkevesebbet.

Furcsa teremtmények a nagylányok. Férjeket választanak apáik után. Boldogok lehetnek azok a férjek, akik annyit tudnak adni feleségüknek, mint kedvesük apái. Szerencsések azok a nagylányok, akik feleségként végzik az ilyen férfiak karjában.

Én szerencsésnek érzem magam.

Fekete és fehér. Hang. A hang. A harmónia teremtésének lehetősége. A világ bújának és örömének kalitkája.

Logika és érzelem. Sorrendiség és összevisszaság. Az elmélyülés lehetősége. A világ kizárásának lehetősége. A gyerekkor emléke. Az időutazás, a múltidézés. Leültem a zongorámhoz és játszottam. Ugyan az a kislány vagyok, aki gyűlölte és imádta hangszerét.

Emlékszem a felvételimre. Sok komoly ember ült egy szobában, sorban. A kezemet méregették némán és lemondóan. Nem néztek a szemembe. Nem mosolyogtak. Szakemberek voltak. Elutasítottak, mert nem tudnék átfogni egy oktávot sem. Mi az az oktáv? – kérdeztem magamtól. Az ismeretlen és komoly szó félelemmel töltött el. Ekkor egy apró, szikár és szigorú asszony azt mondta: Én elvállalom. Még csendebb lett a fülledt helyiségben.

Emlékszem az első zongorámra. Barna pianínó volt. Nehéz billentésű, komor lelkű zongora volt.

Emlékszem az első komoly koncertemre. Bachot játszottam. A harmónia összezavarásának és kisimításának mestere Bach. Játszik a lelken. Szurkálja, csiklandozza. És közben pimaszul a képedbe nevet, mert minden hanggal, melyet leütsz, egyre közelebb érzed magad az ő zsenialitásához, és egyre távolabb érzed magad attól, hogy te valaha, valamikor zseninek érezd magad. Az utolsó hangot, az utolsó tercet felejtettem el. Nem találtam. A kezem megállt a billentyűk felett, miközben ötven ember várta a megnyugvást, melyet Bach kottázott le valamikor.

Emlékeszem az első koncertemre a Zeneakadémián. Tél volt. Édesanyám egy gyönyörű fekete, fodros ruhát adott rám. Becsavarta a hajam és feltűzte. Ott volt végig, a nézőtéren. A színpad mögött, egyedül állva melengettem az ujjaimat. Egyetlen darabot játszottam. Tökéletesen. Nem a zongorázás volt nehéz. Hanem megköszönni a tapsot, egy meghajlással. Nem akartam megköszönni, csak játszani akartam. A koncert végén, amikor édesanyám mellett álltam, felnéztem rá. Boldogságot láttam… és büszkeséget. Piruló arcot, mert jól játszottam, és nyilvánvaló lett mindenki számára, hogy ő az anyám. Erika néni, egy csokoládéval várt. Ez volt az első alkalom, hogy kaptam valamit azért, mert zongoráztam. Kaptam tapsot idegenektől, kaptam csokit a tanáromtól, és kaptam elismerést édesanyámtól.

Emlékszem a második zongorámra. Fekete, fatőkés bécsi zongora volt. Egy hónapig volt a szőnyegen apró darabokra szedve, mert nem volt hangja. Minden kalapácsra, sorba rakva. A zöld posztóra. A bonyolultságára. Az egyszerűségére. A lelkére.

Emlékszem, amikor a zeneakadémián bemutattuk, mi, az alig pár éve zongorázó kezdők, hogy mit tudunk. Emlékszem arra is, hogy a bemutató után, Erika néni dagadt a büszkeségtől, és azt mondta, hogy itt a helyem. Ígéretet kaptam, én, a sok kis zongorista közül az egyik. Megjegyezték a nevem. Hittek bennem. Hittek a tanárok, hitt édesanyám, hitt édesapám.

Emlékszem, amikor nem mentem többé zongoraórára. Az öt év lejátszott hangjai évekig némák voltak a lelkemben. Aztán elkezdtek lehullani, mint őszi fáról a levelek. Minden egyes levél sikított, amikor haldoklott. Az őrületbe kergettek.

Emlékszem, amikor feltámadt bennem a vágy újra. Vágytam a játék örömét. Vágytam a hang örömét. Vágytam a dinamika erejét. Vágytam a hangokat… a zongora hangjait.

Sokszor néztem a kezemre. Nap, mint nap. Krumpli pucolás közben, pelenkázás közben, rajzolás közben, simogatás közben. Olyan volt, mint egy jelbeszéd. Néma és akaratos volt, hogy meghalljam. Meg akart szólalni, hogy nem kell több gyűrű, nem kell több cicoma. Billentyű kell. Sok. Az összes. Mind a 88.

Húszévnyi vágy. Húszévnyi türelem. Türelem, saját magamhoz. A döntéseimhez. Sokszor vehettem volna zongorát. Mindig halogattam. Mindig más volt fontosabb. Nem volt bátorságom szembenézni gyerekkori döntésemmel, azzal, hogy cserbenhagytam a legjobb barátomat. Aki némán tűrte, amikor dühből csapkodtam a billentyűit, aki elviselte, hogy akár egy hétig nem nézek felé, aki boldog volt, amikor végig simítottam az ujjaimmal fekete-fehér gerincét.

Aztán történt valami. Cserbenhagytak azok, akiknek éltem. A saját útjukat járták. Ki a földön, ki pedig az égben. Átfogalmaztam mindent. Az életem, a lelkem. Rendet raktam. Lett egy hatalmas üres hely a szívemben. Öröm kellett. Megnyugtató öröm kellett. Hang kellett. Fekete-fehér kellett. Egyértelmű kellett. Hűséges kellett. Zongora kellett. A múlt kellett. A múlt öröme, a jelen valóságának megélése.

A harmadik zongorám itt van, tőlem két méterre. Sötétbarna. Letisztult. Okos. 88 billentyű van rajta. Mind ismerős. Mindet szeretem. Ott van édesanyám fotója a tetején. A képen, büszkén és szeretettel mosolyog egy csecsemőre, rám. Ott van a malacpersely, amibe gyűjteni kezdtük férjemmel a pénzt. Ott van a Kockásfülű Nyúl, férjem emlékére. És ott van a bizalom, hogy már elválaszthatatlanok vagyunk, a zongora és én.

Köszönöm édesanyámnak, Czaller Annának, zongoratanárnőmnek, Dr. Sebestyénné Erikának, férjemnek Balogh Istvánnak, Gézának, Pankának, Katának, Darabont Adélnak, Vörös Attilának, hogy lehetővé tették azt, hogy újból legyen zongorám.