Az új élet valamikor István halála után pár nappal kezdődött.

Ki kellett írnom magamból a fájdalmat. Írni kezdtem apu galériájában, mert csak ott lehettem egyedül a gondolataimmal. A galéria hátsó ajtaja egy lépcsősorra vezetett, mely feljebb egy kocsmában végződött. Nagyon zavart a sok csattogó strandpapucs, az emberek féktelen jó kedvének zaja. Nem tudtam elmélyülni. Mivel a nyár legmelegebb napja volt, szükségem volt a huzatra. Meg sem fordult a fejemben, hogy becsukjam az ajtót. Pattanásig feszültek az idegeim, hisz ott voltak a jó szavak és gondolatok a fejemben, mégsem tudtam összerakni őket. Önkéntelenül néztem az ajtó irányába, ami abban a pillanatban nagy erővel csapódott be, majd kinyílt, és mielőtt fel tudtam volna állni, újból becsapódott. Az üveg egy része apró szilánkokkal esett a kinti, kocsmába vezető lépcsősorra. Összeszedhetetlenül. Senki nem ment fel azután a lépcsőn. Az ajtó nyitva maradhatott, csend lett, és én végre írhattam. Talán anyu volt, talán István, talán mindketten.

Találtam egy hirdetést, írókat keresnek. Összenyaláboltam a novelláimat, hozzá raktam még az Egyszerű igazságok boltja címűt is, melyet Istvánról írtam. Elküldtem. Négy nap múlva ott volt a szerződés az e-mailek között.

Le kellett utaznom Veszprémbe, ahol a hamvasztást és a hivatalos ügyeket intéztük anyósommal. Az odafelé vezető úton megálltunk a baleset színhelyén és próbáltam elképzelni, mi történhetett. Veszprémbe, a temetkezési vállalathoz érve igyekeztem összeszedettnek látszani. Nem akartam plusz terhet róni anyósomra és a nagyira. Felrakták az ügyintéző által ajánlott urnát az asztalra. Karton dobozban volt. A kartondobozon pedig ugyan az a minta, ami a jegygyűrűmön. Anjou liliom.

István, halála előtt két nappal elvesztette a jegygyűrűjét. Bántotta őt. Orvosi acél gyűrű volt. Vigasztaltam, hogy majd lesz másik. A jegygyűrű sosem került elő.

Azokban a napokban sok helyen láttam Anjou liliomot. Naponta többször is. Szalvétán, kirakatban, szembe jövő ruha mintájaként. Ahogy ugyan olyan kocsit is sokat láttam, mint amilyennel a baleset történt. Ez csak azért meglepő, mert egy kis falu mellék utcáiban naponta kétszer-háromszor látni ugyan olyan márkájú, színű, évjáratú kocsit, nos... statisztikailag ez nem magyarázható.

Velem volt. Bennem volt. A gondolata, a szeretete.

Mindenki látta rajtam. De másnak vélték, mint ami. Gyásznak. Apu - mivel racionalitása és szókimondása erre késztette - nyersen közölte velem, hogy újra férjhez kell mennem. Olyan érzés volt ez, mintha gyomron szúrtak volna. Zsigerből fogalmaztam meg a választ: István a mércét szeretetben olyan magasra tette, hogy kétségeim vannak afelől, hogy ezt a mércét bárki is meg tudja ütni. Ezek után minden férfin csak nevetni tudok.

Eszembe jutott az, hogy egyszer beszélgettünk arról Istvánnal, hogy ha vele történne valami, keresnék-e új párt. Határozottan válaszoltam, teljes meggyőződésből, hogy nem. Ő mosolygott, hitetlenkedett pár pillanatig. Így utólag, joggal. De erről és a hozzátartozó lelkiismeret furdalásról majd később.

István bőr táskáját - melyet anyukám férjétől, Béla bácsitól örökölt - megkaptam a rendőrségen a személyes holmijaival együtt. A táska tiszta liszt és ragacs volt. Verőcén, a helyi cipészhez vittem. Ingyen újjá varázsolta nekem. Kézzel varrta meg, szeretetből, együttérzésből. Sok jó ember van a világon. És ilyenkor mutatják meg csak magukat. A bajban.

Érkezett egy e-mail is, melyet igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Két évvel ezelőtt belebonyolódtam egy netszerelembe. Anglia, London, Samer. Aznap, abban az órában érkezett a levél a mailcímemre, amikor István meghalt. Nagy és érdekes szerelem volt, de míg Istvánnal egy pár voltunk, nem volt szükségem érzelmi rágógumira, így nem tartottuk a kapcsolatot. Amikor megemésztettem végre a levél tartalmát: miss you, és érkezésének időpontját, válaszoltam. Természetesen, nehézkes volt a kommunikáció... nem távolság miatt. Nehézkes ember, zavaros célokkal. Valószínűleg ezért nem lett belőle azelőtt sem soha semmi. Pedig lehetett volna, mert én eléggé idealista, és elég kitartó - lehetetlen számomra nem létezik - vagyok ahhoz hogy álmaimat valóra váltsam. És sokáig ő volt az álmom. Ő ezzel nem kívánt élni, évekig. Most mégis visszatért gondolatban. Ez reménnyel töltött el.

Anyu hagyatéki végzése is megérkezett a nyár végére, ami egy kicsit megolajozta az életem. Lett némi pénzem, így el tudtam kezdeni szervezni az életem. Új albérletet kellett keresnem, a családom közelében, Vácon. Szeptember lévén, ez elég nehéz volt, mivel Vác iskolaváros, és a főiskolások minden albérletet kivettek. Ám megmaradt egy, aminek az ára, mire beértem az ingatlan irodába, tíz ezer forinttal lett olcsóbb. Pont ennyit tudtam rászánni. Kis kertes ház hátsó része, cserépkályhával :), csendes helyen. Újabb olyan történés, mely tol, egy irányba, valahova, valamilyen cél felé.

Apu szavait megfogadva társkeresőzni kezdtem. Két férfi maradt fenn a rostán. Egy értelmiségi, akinek atomerőmű üzemeltetéssel kapcsolatos végzettsége volt, és imádott fényképezni - tudott is -, és imádta a jó borokat, és a borkóstolókat. Kedves-rendes ember volt, mégis hiányzott belőle valami. Az első találkozás után tovább léptem. A másik férfi egyszerűnek tűnt. Intelligensnek tűnt. Később kiderült, hogy csak simulékony és konfliktus kerülő. Saját elképzeléseihez keresett kelléket egy nő személyében. Lehetőleg dekoratívat. Ezt alátámasztandó, eleinte sokszor fényképezett engem, minket. Tudjátok... arról a fajta fényképről beszélek, melyek a facebook-on végzik. Boldogmosoly, lehetőleg smár közben, drámai avagy vidám háttérrel.

Ez a kapcsolat hat hétig tartott. Eközben beköltöztem váci albérletembe. Fát rendeltem, kipakoltam, de időt nem töltöttem ott. Szükségem volt valaki folyamatos jelenlétére. Időm nagy részét Budapesten az új ismeretségnél töltöttem. Kiismertük egymást, aztán búcsút intettünk.

Kitérnék egy kicsit erre a kapcsolatra. Nagy volt a lelkesedésem, így két nap sms-ezés után döntöttem a személyes találkozó mellett. Hirtelen elhatározás alapján - épp sült kolbászt ettem Erős Pistával, és közben dobozoltam életem emlékeit - stoppal indultam ,megismerni' a férfit. Aznap este a Gellért-hegy tetején boroztunk. Hogy úgy mondjam, hatékonyan. Nem tűnt fel kényelem szeretete, önszeretete. Harsány nevetése visszatetszést keltett már az első pillanatban, ám akkor már a maligán-fok elérte agyamban a kritikus szintet.

Az első, István utáni szex végén sírtam. Majd szétrobbantott a fájdalom. Ostobának éreztem magam. Kegyelet gyalázónak éreztem magam. Önmagam ellen tettem. Mert véget akartam vetni a fájdalomnak, amit az agyam - bölcsen - egy áthatolhatatlan paravánnal rejtett el a lelkem elől.

Ettől a perctől fogva fokozatosan adagolta a mérhetetlen fájdalom részeit a lelkemnek az agyam. Tudván, ha egyszerre engedi szóhoz jutni a gyászt, akkor meg fogok bolondulni. Attól függetlenül, hogy számomra - és talán a világ számára is - nem volt túl értékes ember az, akivel először próbálkoztam, hálás vagyok neki. Nem okozott fájdalmat, és megteremtette a lehetőséget a drámáktól mentes gyászhoz.

A történet, ami arról szól, hogyan botorkálok, hogyan kínzom :), hogyan terelem el a figyelmem a bánatról, hogyan alázom meg magam, és hogy hogyan kapálózom, nem ért véget. Majd folytatom.

Ám fontosnak tartok leírni konklúzióként pár dolgot.

Egyedül vagyok, de nem vagyok magányos. Bánatos vagyok, de a bánat mélységét nem mutatom. Igyekszem ember maradni. István sokat adott nekem. A szerelmen túl. Aki ismer, tudja, hogy volt már két gyalázatos házasságom. Aki ismer, tudja, milyen embernek hittem magam férjeim véleményének fejet hajtva. Szánalmasnak, bolondnak, életképtelennek mondtak. Mégis kellettem nekik, mint a tiszta víz... de, hogy megtarthassanak maguknak, elhitették velem, hogy nem érek semmit. István pedig folyamatos figyelmével, azzal, hogy megtisztelt a feltétel nélküli bizalommal, azzal, hogy minden nap minden percében óvott, mint a világ legnagyobb kincsét, megmutatta nekem, hogy érték vagyok. Akit óvni és szeretni kell. Tartást adott, önbecsülést, és jövőképet, hogy szerethető vagyok.

Sokszor felvetődött bennem a kérdés, mi a nő lényege. Mitől lesz jó egy kapcsolat. Nemrég fogalmazódott meg bennem. Ahogy a szerelem fogalma is.

A nő kívülről kemény, mint a gyémánt, belülről puha mint a vaj. Ezáltal eszelősen kell szeretni, és ésszel kell uralni. Igen, jól olvasod. A nő önmagában képes akár sikeres életre is, de valójában arra teremtetett, hogy boldoggá tegye a férfit, ettől lesz ő maga is boldog. Ha a férfi nem él vissza a nő feletti uralmával - sem fizikai, sem érzelmi uralmával - a nő képes őt boldoggá tenni. A férfi számára ez varázslat, amit nem ért, és elbűvöli. A férfi arra teremtetett, hogy hatalmat, erőt, amit kapott a nő felett, használja, hogy mindketten boldogok legyenek. Kevés férfi képes erre. És hogy mi a szerelem? Tisztelni az erényeit, szeretni a hibáit... és elveszni a tekintetében. Merthogy a szem a lélek tükre.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.