Ockham borotvája

Egyszer volt hol meg nem volt… ilyen a normális férfi. Keresgélünk. Évek nehéz óráit vagyunk hajlandóak beáldozni. Már ez a szó – beáldozni - is sértő a férfiakra nézve. Pedig, ha tudnák, hogy egy iszonyatos ösztön hajt minket feléjük, mely a világ legpusztítóbb erejévé válik, ha nem válhat teremtő erővé… akkor talán megbocsátanának nekünk ezért a szóért, beáldozni.

A nő túlbonyolít mindent. Aztán magyarázatokat gyárt. Magyarázatokat saját gyengeségének elfedésére. Magyarázatot, tudatlanságára, melyek abból fakadnak, hogy nem akar tanulni semmiből. Tudom én, hogy nehéz az, hogy szembe kell nézni önmagunkkal. Hogy át kell lépni saját árnyékunkon, és meg kell látni hibáinkat. Hogy analizálni kell, az ott és akkor legfájdalmasabbat. Hogy meg kell látnunk saját gyávaságunkat. Azokat a pillanatokat, mikor nem mertük kinyitni a szemünket, és nem mertünk ránézni arra az önmagunkra, melynek görbe tükre a másik, a férfi volt. Olyan reakciókat kaptunk, melyeket a mi tulajdonságaink váltottak ki. Amikor haragszunk a másikra, inkább saját magunkra kellene. Hisz olyan tulajdonságok alapján kaptunk választ, melynek meglétével magunkban, talán tisztában sem voltunk, vagyunk. Melyek nem jó tulajdonságok, értékrendünk szerint. Összezavarodunk, és nem tudunk velük mit kezdeni. Amivel pedig nem tudunk mit kezdeni, attól félünk. Ez pedig tehetetlen dühöt vált ki. Van egy szép magyar mondás: nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél.

Mi nők vagyunk mindennek a kezdete. A bűné, a boldogságé, az életé. A nyugalomé, az őrületé. A pokol és a mennyország is a nőben kezdődik. Nagy felelősség a miénk. Nagyobb, mint gondolnánk.

Egy dologgal tudjuk mindezt - ezt az Istentől kapott felelősséget, melyből játékot, társasjátékot csináltunk - jóvátenni. Azzal, hogy gyerekeket szülünk. Teremtünk. Életet. Lehetőséget.

Persze nem mentem fel a férfiakat. Nekik mi mutatjuk a görbe tükröt. Csak annyi a különbség, hogy ők nem kezdenek magyarázatokat gyártani saját maguknak. Egyszerűbbek. Ők fel sem fogják, hogy van tükör.

És hogyan tehetjük rendbe lelkünket? Vagy akár, azt is kérdezhetném, hogyan csináld meg a lehetetlent… vagy azt, hogyan kell kanalat hajlítani… Gondolj arra, hogy nincs kanál.

Ockham borotvája… ennyire egyszerű.

Meddig lehet fenntartani a szépség látszatát? Mikor nehezedik rá az arcra az ember addigi élete?

Élvezem, hogy nő vagyok. A nő dolga, hogy mosolyt csaljon az emberek arcára. Nem tartom magam vizuálisan szépnek. Két fegyverem van csak a világ csúfsága ellen. Az egyik a tekintetem. Igyekszem minden szembejövő embernek a szemébe nézni, bizakodón, örömtelien. Talán ezzel adok valamit… egy kis hitet, egy kis örömet, egy kis bizalmat. A másik a mosolyom. Ha valaki visszatekint a szemembe, bele a közepébe, én elmosolyodom. Ha szomorúságot, vagy gondterheltséget látok, még őszintébben próbálok mosolyogni. Adni akarok. Adni abból, ami bennem kiapadhatatlan. Teljesen mindegy, hogy akkor én éppen milyen gondokkal küzdök, szomorú vagyok-e, vagy sem. Nem terhelhetem a velem szembejövőt a saját problémáimmal. Nem azért lépett ki aznap az utcára.

Így, negyven felett, elég tapasztalatot gyűjtöttem a világról ahhoz, hogy lássam, jobbá kell tenni. Minden nap, annak minden órájában.

Ilyenkor érzem, hogy testem fizikai burka nem korlátozza hatvan, bőrrel körbehatárolt kilóra létemet. A bőrömön kívül is tovább folytatódom, és aki ebbe a térbe lép, annak szívesen adok magamból, annyit, amennyire szüksége van.

Mi a szépség? Mondják, hogy belülről jön. A szépség maga az érdeklődés a másik ember iránt. A szépség az adni vágyás. A szépség az emberek szeretete. A szépség az ölelés, legyen az fizikai, vagy akár, csak ha tekintetünkkel öleljük meg a másik embert.

Figyelem az arcokat. Mindent látni lehet rajtuk. A múltat, a jelent. És lehet látni a jövőt is… nagyjából. Mert az csak azon múlik, hogy mikor képes egy ember változtatni a sorsán. Mikor lesz képes egy ember, csak úgy, egy másik, ismeretlen emberre mosolyogni. Csak az íze kedvéért. Hamar rá lehet kapni a mosoly játékára.

Ahogy arra a játékra is, amit sokszor játszottam az elmúlt két évben. A metrón kezdtem el. Megfigyeltem egy apatikusan ülő ember arcát. Alaposan. Megpróbáltam elképzelni, milyen az, amikor él… és nem csak bambul, hogy ne kelljen a másik ember szemébe nézni. Elképzeltem azt, hogy hogyan nevet, hogyan sír, hogyan néz a gyerekére, unokájára. Milyen lehet, amikor bosszús, és milyen, amikor kiabál a trehány szomszéddal. Elképzeltem, milyen lehet, amikor lelazul az arca, mert alszik. Találgattam, hogy hogyan eszik, vajon csámcsog-e…

Elképzeltem, hogy az arcára kiülő bánat alapján, meddig élhet még szeretet nélkül…

A világon a legtöbb, szeretetből van… egy perpetuum mobile, ami önmagát gerjeszti. Az élet kezdete. A legkörnyezetkímélőbb, legolcsóbb és legnagyobb energiaforrás. Mégis ezzel vagyunk a legfukarabbak. Hová tűnik? Hová illan el? Ki, vagy mi használja fel helyettünk?

Vagy csak magunknak gyűjtögetjük a bensőnk trezorjában, mint a pénzt, amiért oly keményen dolgozunk?

Amennyire zseniális, oly ostoba is tud lenni az ember. Mi történne akkor, ha minden ember a világon, egyszerre megfogná a mellette lévő ember kezét… Talán az lenne az emberi történelem és időszámítás legnagyobb csodája. Milyen hatalmas erő lenne benne… Talán, még a Föld is kifordulna a sarkából… El tudja ezt valaki képzelni… azt, hogy ilyen történhet valaha…

Kisimulnának a ráncok, megnyugodnának a lelkek, eltűnnének a háborúk. Isten pedig mosolyogna… az ember léte óta talán először.

Szép akarok lenni. Hogy szépséget tudjak adni. Minden szembejövőnek… hogy mellettem elhaladva jobb legyen a napja, életének pár perce.

Kimentem cigarettázni az udvarra. Apuék kertje minden évszakban olyan, mint a varázskert. Legalább hat méter magas a mogyoróbokor, és minden növény azt csinál a kertben, amit akar. Van egy hatalmas fehér nyuszijuk, aki éltes koránál fogva, tiszteletből, már meg is marad. Nyáron, a gyász első heteiben olyan volt ebben a kertben mezitláb sétálni a mindig szabadon kószáló nyuszik között - mert akkor még volt két kicsi nyuszi is -, mintha a paradicsomban sétálgatnék.

A kert most is szép. Csak most más a színe, a léte. Nem zöld és bogárzajos, hanem fehér és vízcsepphangos.

Leguggoltam, hogy ne fázzak annyira - csak egy cigi erejéig. Zenét hallgattam a fülhallgatón keresztül. A zenébe beszűrődött az olvadó hó hangja. Összekuporodva élveztem a hideget, a nyugalmat. Lelkem a hátamra kapaszkodott, mint egy batyu. Félt az élettől, ami ebben a kertben várt rá. Aztán kis idő múlva éreztem, ahogy lelkem árnyéka lassan elenged a szorításból, és kinyílik, felegyenesedik és mély levegőt vesz a friss téli levegőből. Azt a fajtát, ami átmossa a tüdőd. Kihúzta magát. Vonzott a másik felem Lassan felálltam, kiegyenesedtem, hozzá idomultam. Belesímúltam magamba. Élek. Újra élek. Testem az ellazult nyugalomban úszott. Szárnyaim lettek. Felnéztem az égre. Vonz... és az ég, mint egy puha, vastag, áthatolhatatlan gát tart szelíden a földön. Csak annyira tart rabságban, ami ahhoz elég, hogy megértsem, boldogságra születtem. Ahogy mindenki.

Jó néha az, ha megérint az élet. Csillámporos újja hozzám símul, átszaladnak a bőrömre a lét huncut morzsái, aztán a bőröm alá, és összeolvadnak sejtjeimmel. Olyan ez, mint a lágy csiklandozás. Hirtelen kezd el áramlani benned a világmindenség, a boldogság. Hatalom ez... amit Isten adott minden embernek, hogy felülkerekedjen kicsinységén, amit fizikai korlátaink kényszerítenek ránk.

Hatalmas az ember... ha tudja azt, hogy bármire képes. És ehhez a felismeréshez kellenek az ilyen pillanatok.

Készülődöm édesapámékhoz. Öt tesó, három gyerekem, két vőjelölt. Ma végre eljutottam odáig, hogy kilakkozzam kopott körmeimet. Természetesen eközben is folyamatosan járt az agyam. Mint egy atomerőmű, amit nem lehet leállítani - mondaná második férjem. Azt is mondta még, hogy az agyam, valami olyan dolgot termel, amit nem biztos, hogy kellene. Lehet.

A szerelemen gondolkoztam. A szerelemféltésen. Szerettem már életemben. Ahogy mindneki más, többször - vannak akik ezt tagadják. Pedig nem kellene. Az emberek nagy részének életét az tölti ki, hogy a boldogságot kutatja. Éveket adna az életéből, ha megtalálná azt az embert, aki személyre szabottan neki teremtetett. Úgy véli, akkor találja meg az örök boldogságot, ami soha nem apad el, ami megvédi őt minden bajtól, amitől - hogy úgy mondjam - örök életet kap, és megüdvözül. Én megkaptam ezt a boldogságot. Én is azt hittem, hogy örökké fog tartani. Örökké is fog tartani ez a szerelem, csak nem úgy, ahogy én gondoltam. Ő ott, a felhők felett, én itt - egyenlőre.

Volt más szerelmem is. Olyan, ami soha nem teljesült be. Más irányt vett a három év ismerkedés alatt. A valóságban soha nem láttunk egymást. Valami mégis összekötött. Ha arra gondoltam, hogy jó volna róla hallani, a telefonom pár percen belül jelzett, hogy sms-em van, vagy hívnak. Aznap, amikor meghalt István, abban az órában érkezett egy mail - több, mint egy év után -, hogy hiányzom. Persze az ember hajlamos arra, hogy felértékelje ezen véletleneket. Persze biztos van benne, hogy úgy mondjam, valami éteri. Mégis - mert azért adott a Jóisten észt - helyén kell kezelni ezeket a dolgokat. Nem szabad többet látni benne, mint ami valójában.

Voltam szerelmes életemben... talán túl sokszor. Mindig úgy éreztem, egyel többször, mint kellett volna. Csalódtam érzésekben, emberekben, szituációkban - sőt... még magamban is. Azt tudom, hogy szeretni csak tiszta szívvel érdemes. Teljes odaadással. Aztán az élet majd meghozza a bizonyosság válaszát, idővel. Türelem híján ez igen nehéz út.

Teljes szívvel, feltételek nélkül szeretni, és szeretve lenni, ez mindenki vágya. Minden szerelem más, nem összemérhető. Mint különböző kristályok egy titkos gyűjteményben. Néha elő kell venni, leporolni, emlékezni. De semmiképp nem szabad osztályozni, nagyságrendi, vagy értékbeni sorrendbe rakni. A jelenlegi szerelemmel pedig egyenesen őrültség összehasonlítani. Ezekkel az ostoba, kicsinyes tettekkel meggyalázzuk a szerelem tényét, és érdemtelenné válunk rá.

Vetették már a szememre, hogy sokat gyönyörködtem egy ilyen szívkristályban - a múlt szerelmében. Annak bűvöletében élek. Pedig nem. Amikor ránézek egy ilyen kristályra, az azért van, mert arra gondolok, és azt nézem benne, hogy képes voltam annyira szeretni, hogy a kristály tökéletesre sikeredett. Az addigi legtökéletesebbre. Ez erőt ad. Tudom ezáltal, hogy képes vagyok a legnagyszerűbb - éltető - érzésre, a szerelemre.

Arra gondolok, hogy hol a határa a szerelemnek... Hisz a múltbéliek lezárultak valami miatt - pont akkor, pont ott lett tökéletes az a kristály. Hol és mikor lesz az a pillanat, amikor egy ilyen szívkristály nem zárul le szerkezetileg, hanem él és odáig fejlődik, hogy szeretetet sugároz, hosszú évekig, a halálig. Hol és mikor lesz emlékekben, hűségben olyan gazdag, hogy láthatóvá válik tőle a jövő.

Ott a lehetőség... az, hogy lássam, érezzem, élvezzem azt, hogy mennyire vagyok képes szeretni... az, hogy lássa, érezze, élvezze valaki azt, hogy mennyire képes szeretni engem. Ez pedig csak olyan ember lehet, aki, amikor kinyitom a kristályos ládácskámat, velem együtt, fogva a kezem, örülni tud szerelmeimnek. Mert látja benne a lehetőséget, hogy ő is megtapasztalhatja azt, amit adni tudok.

Nem ördöngősség ez... csak az élet. Reszketni a múltbéli szerelmek miatt... félteni saját törékeny érzéseinket a múlttól... a legnagyobb botorság. Agyon nyomja, elsorvasztja a jelent. Ugyanez a helyzet a jövővel. Éltem meg olyan pillanatot, amikor minden egy pillanat alatt széthullott, apró, éles üvegdarabként lebegtek körülöttem az álló időben... és iszonyatos sebet ejtettek, amikor hozzám értek... Ezek az üvegdarabok voltak egyszerre a múlt emlékei és a jövő reményei. Nem szabad, és őrültség rettegni a jövőtől. Kíszámíthatatlan. A kiszámíthatatlan dolgokhoz pedig nem lehet - képtelenség, értelmetlenség - az életünket igazítani. A jelenhez kell az életünket igazítani. Ahhoz a szeretethez, amit épp akkor, ott megélünk. Ha a múltba, vagy a jövőbe tekintünk, nem éljük meg a jelent.

A jelen lesz nemsokára a múlt... Aki nem éli meg a jelent, annak nem lesz múltja... és akkor hogyan lesz jövője?

Azon gondolkoztam, hogy vajon ki lehet ma édesanyám helyett a műtőben. Az utóbbi három évtizedben nem volt olyan Karácsony, amikor ne dolgozott volna. Mert másnak kicsi gyereke van, mert másnak nagy családja van, mert más... nem ért rá életet menteni, hisz megérdemli a pihenést. Hááááát anyu... nem tudom, hogy igazad volt-e azzal kapcsolatban, hogy a sírban pihenhetsz eleget.

Ez a második Karácsony anyu nélkül. Tavaly ilyenkor a temetésére készültem. Ügyeletből jött egy decemberi reggel... és délután meghalt, egy kicsit. Másnap reggelig várt rám eszméletlenül a kórházban.

Ma, amikor álltunk a gyerekeimmel a fenyőfa mellett, kezünkben a tarka műanyagpohárral amiben bor volt, felsoroltam a jelenlévőket - és plusz egy főt, Patust. Aztán azokat, akik már nem élnek. Nagyjából a következőképp hangzott: Petire, aki alig kíváncsi az anyjára, Esztire, aki képes átaludni a világvégét, Annára, aki ...... és Anna közbe vágott, hogy: aki szépen pislog, Gerire, aki nem ismeri a kisebbségi komplexus fogalmát, és imádom ezért, Patusra, aki állandóan mosolyog, Béla bácsira, aki szerette a jó borokat, Anyura, aki szintén szerette a jó borokat, és Istvánra, aki úgyszintén szerette a jó borokat. Osztottam őket, szokásos szarkazmusommal, mosolyogva, szeretettel.

Bár főzni tudok, állítólag nem is rosszul, sosem szerettem konyhatürndérkedni. Ezen a Karácsonyon mégis annyira hiányzott a konyha - mivel bútoraim kiszorították létemből eme helységet, és valójában saját magamra szükségtelennek is tartottam fenntartani egy ilyen opciót - hogy megfogadtam, jövőre mindenfélét megfőzök, ami lehetséges. Idén - először - hiányzott a kókuszgolyó.

Rögtönzött konyhám az ágyon volt. Leterítettem két konyharuhát, rá tettem a szendvicseknek valót. Mivel még késem sem volt délelőtt, délben beszereztem egy-két dolgot. Dugóhúzót, villákat, kiskanalakat, tányérokat, és természetesen kést. Hűtő híján a tortás dobozt, a cukrász sütit és az üdítőket az ajtó előtti sámlira raktam. Roppant frappánsnak éreztem magam. Mindenünk meg volt. Ugyan a szoba kicsi, és kerülgetnünk kellett egymást, evésnél pedig a társaság fele a földön ült, mégis - úgy éreztem - meghitt hangulat volt. A fiam és Geri díszítette fel a fát, Anna csinálta a halkrémes és sonkás szendvicset, Eszter pedig drukkolt neki.

Emlékszem a régi Karácsonyokra, amikor picik voltak a gyerekek. Minden, percre pontosan ütemterv szerint kellett, hogy menjen, különben kiborultam. Stresszeltem magam az étel miatt, a sütik miatt, a fadíszítés miatt, az ajándék csomagolás miatt. Mosolygok ezen. Nem volt varázs... nekem nem, mert halálosan fáradt voltam. Most minden nyugodt volt. Minden időben volt. Minden egyszerű volt - és itt most arra gondolok, hogy egyszerű volt nyugodtnak lenni, szeretni. Együtt csináltunk mindent, kín nélkül. Annak adott teret ez az extrém helyzet, ami a Karácsony lényege. Egy fedél alatt voltunk - több, mint egy év külön élés után - és semmi sem változott. Minden a helyén volt. A hangzavar, a nevetés, minden. Értettük egymást, úgy, mint rég. A helyére került minden.

Aggódtam egy kicsit, hogy szétzilált családom sebei vajon elérhetővé teszik-e azt az életérzést, hogy család vagyunk. Felesleges volt aggódnom.

Voltak pillanatok, amikor számomra megállt az idő. Csak néztem őket, észre sem vették. Láttam őket a gondolatommal gyerekként... és láttam őket felnőttként a szememmel. Az összes szülésem végig pörgött az agyamban. A gyerekkori mosolyuk, hangjuk, csillogó tekintetük. Ez utóbbi most is ott volt. Biztos sok hibát követtem el, mint anya. De azt tudom, hogy sok mindent jól csináltam... ma láttam. Beért a munka. Az, amit édesanyám végzett, mint nagymama, és az, amit én, mint anya. Ettől felemelőbb és szívszorítóbb érzés nincs a világon. Azért, mert elmúlt a gyerekkoruk, és nem tér vissza soha. Pedig annyira szép volt értük élni.

És történ valami más is. Felnéztem ma a fiamra. Kamaszokhoz mérten - merthát miről is beszélgessenek teljes odaadással - azt boncolgatták Eszterrel, hogy hogyan lehetséges az, hogy ha egy zombinak levágják a fejét, az a központi idegrendszer nélkül is tovább él és riogat. Minden egyéb idevágó témáról szó esett, erre a fiam - és ekkor döbbentem rá, hogy tényleg tanul az iskolában - megszólalt: Értsétek már meg, többsejtű eukarióta létforma vagyunk... ez lehetetlen!

Mit mondjak... felakadtak a szemeim a gyönyörtől.

Eszembe jutottak a gyerekkori Karácsonyok. Ugyan nem volt testvérem, de három nagybátyám volt, és azoknak családja. Mama, az én nagymamám... a drága... hatalmasakat főzött. Anyu takarított, nagybátyám faragta a fát a talpba. Eszembe jutott a piros overál, amit kaptam. Sírtam, mert utáltam a piros színt... és kicsi voltam ahhoz - hiába, hogy lánynak születtem -, hogy egy ruhaneműnek örülni tudjak. Eszembe jutott a háromszor felborult karácsonyfa, ami miután harmadjára is leszédült a helyéről, anyu felemelte a földről, és földhöz vágta - hogy biztosan minden dísz összetörjön, ha eddig még nem tette volna. Higgadt mosollyal emlékszem erre, és akármilyen furcsa, csodásnak tartom, így utólag. Két napi készülődés után történt mindez... édesanyám mindig tökéletesre törekedett... nekem akart tökéletes Karácsonyt. És ez - bárhogy is alakult akkor - nagyon jó érzés. Emlékszem arra, hogy mindig mi, gyerekek kevertük ki a krémet és a sütitésztát. Emlékszem arra, amikor több, mint tizen ültünk egy asztalnál, annak minden varázsával. Arra, hogy az asztal alatt játszottunk... cipőfűzőket kötöztünk össze, akinek meg nem fűzős volt, papírból csináltunk sarkantyút. Emlékszem a vacsora utáni ücsörgésre, mert senki nem tudott mozdulni. Emlékszem a zsúfolt éjféli misére, és arra, hogy vártuk az ünnepi filmet a tévében. Egyszer a Kék madár volt. Nagyon tetszett. Emlékszem arra, amikor a Kívánságműsor ment a tévében, és akkor díszítettük a fát. Én akkor azt játszottam, hogy fogok-e emlékezni arra a pillanatra, amikor a gömböt tartom a kezemben és akasztom fel a fára. Úgy gondoltam akkor, hogy ha tudatosan koncentrálok, hogy ez a pillanat bármikor felidézhető legyen, vissza tudom majd játszani később... mint egy rövid filmet. A kísérlet sikerült. Emlékszem a gömbre, arra a pár pillanatra, arra az életérzésre.

Gyerekeimtől ma csodás ajándékot kaptam. Készült egy kép Zebegényben, a Kilátónál, édesanyámról és a róluk. Az egyik kedvenc képem. És a utolsó, amin anyu és a három gyerek együtt szerepel, és csak ők négyen szerepelnek rajta. Velem szemben van most ez a kép.

A mi családunk matriarchális. Gyerekkoromban a nagymamám volt a rangidős. Aztán édesanyám. Most én lettem. Most döbbentem rá erre. Dolgom van. Az, ami az övék is volt. Jófajta munka ez, csak fel kell nőnöm a feladathoz.

Azt kívánom mindenkinek, ezen a különleges éjszakán, hogy ismerje fel életének feladatát. És érezze az utat, amin járnia kell. Úgy, ahogy velem történt ez, ma, Szent Este.