Kimentem cigarettázni az udvarra. Apuék kertje minden évszakban olyan, mint a varázskert. Legalább hat méter magas a mogyoróbokor, és minden növény azt csinál a kertben, amit akar. Van egy hatalmas fehér nyuszijuk, aki éltes koránál fogva, tiszteletből, már meg is marad. Nyáron, a gyász első heteiben olyan volt ebben a kertben mezitláb sétálni a mindig szabadon kószáló nyuszik között - mert akkor még volt két kicsi nyuszi is -, mintha a paradicsomban sétálgatnék.

A kert most is szép. Csak most más a színe, a léte. Nem zöld és bogárzajos, hanem fehér és vízcsepphangos.

Leguggoltam, hogy ne fázzak annyira - csak egy cigi erejéig. Zenét hallgattam a fülhallgatón keresztül. A zenébe beszűrődött az olvadó hó hangja. Összekuporodva élveztem a hideget, a nyugalmat. Lelkem a hátamra kapaszkodott, mint egy batyu. Félt az élettől, ami ebben a kertben várt rá. Aztán kis idő múlva éreztem, ahogy lelkem árnyéka lassan elenged a szorításból, és kinyílik, felegyenesedik és mély levegőt vesz a friss téli levegőből. Azt a fajtát, ami átmossa a tüdőd. Kihúzta magát. Vonzott a másik felem Lassan felálltam, kiegyenesedtem, hozzá idomultam. Belesímúltam magamba. Élek. Újra élek. Testem az ellazult nyugalomban úszott. Szárnyaim lettek. Felnéztem az égre. Vonz... és az ég, mint egy puha, vastag, áthatolhatatlan gát tart szelíden a földön. Csak annyira tart rabságban, ami ahhoz elég, hogy megértsem, boldogságra születtem. Ahogy mindenki.

Jó néha az, ha megérint az élet. Csillámporos újja hozzám símul, átszaladnak a bőrömre a lét huncut morzsái, aztán a bőröm alá, és összeolvadnak sejtjeimmel. Olyan ez, mint a lágy csiklandozás. Hirtelen kezd el áramlani benned a világmindenség, a boldogság. Hatalom ez... amit Isten adott minden embernek, hogy felülkerekedjen kicsinységén, amit fizikai korlátaink kényszerítenek ránk.

Hatalmas az ember... ha tudja azt, hogy bármire képes. És ehhez a felismeréshez kellenek az ilyen pillanatok.